Blog: Ez a téma Malmőben – 2. rész

Szerző: Szücs Zoltán

Mai ismertetőnk első állomása az oltár lesz, ahol a finn versenyző nászát követhetjük nyomon. Innen a pokolig fogunk közösen vándorolni, ahol a franciák Amandine nevű képviselője lát vendégül minket, de előtte bulizunk egy nagyot Alyonával és nem hagyjuk ki a görögökkel való koccintást sem. Szerencsére egyik versenyző esetében sem kell közhelyes megközelítésektől tartanunk, ami miatt elég érdekesnek ígérkezik ez az utazás – vágjunk is neki!

Krista Siegfrids mérhetetlenül céltudatos, és ezt a „Marry me!” szövege bámulatosan tükrözi – ennek megalkotásában ő maga szakértő kollégái mellett szintén részt vett. Az angolul nem tudó rajongók is játszi könnyedséggel jöhettek már rá a témára, de most minden kételyt eloszlatok: az újabban Pinkhez hasonlított énekesnő nem azért vonszolja maga után az esküvői hacukát, mert így tudja legtökéletesebben tolmácsolni a kvantumelméletről alkotott saját tézisét. Természetesen férjhez készül menni, de ennek a tervnek a lebonyolítása nem túl szokványos. A már-már zakkantnak ható hősnőnk úgy ajánlgatja magát szerelmének, mintha a vaddisznó sétálna a vadász elé, hogy „tessék, itt vagyok, süljön el a ravasz” – persze nem akarom ezt az egyébként „bugyutácska” számot túlfilozofálni, lehet, hogy szimplán a kiszemelt úriember enyhén életképtelen, vagy Krista nem bír a hormonjaival. Kémkedik, kávézik az anyóssal, önostorló módon kihagyja a vacsorát, rabszolgává süllyeszti magát… Mindent a hőn áhított eljegyzésért! A refrén a hisztérikus „vegyél el” felkiáltással kezdődik, majd a folytatásban ígéretet kapunk arra, hogy a leendő anyuka (aki a lehető legcukibb babákat fogja szülni kedvesének) még egy Canossa-járást is bevállal, egyébként a hétköznapokban méhkirálynő lesz. Őszintén megvallva, ezt nem sikerült tökéletesen értelmeznem, illetve van egy elméletem a fullánk-motívum köré építve, de ennek bővebb kifejtésétől az oldal irányelvei miatt elhatárolódnék. Egyébként a verzék rímpárjai páratlanul szabályosan összecsengenek (sinner-thinner), a szavak hossza pedig tökéletesen illeszkedik a ritmushoz, mesteri a megformálás, tartalmilag pedig szintén afféle igényes kozmopolita helyzetparódiával állunk szemben.

A fehérorosz dalszöveg – számomra – mindennemű költőiséget nélkülöz, de biztos vagyok benne, hogy szerény véleményemet maga Alyona Lanskaya sem venné a szívére. Hosszasan lehetne vitatkozni azon, hogy egyáltalán érdemes-e felturbózni egy kortárs „summer hit”-érzetű slágert mélyenszántó, filozofikus gondolatokkal, ne adj’ Isten komplex költői képekkel, vagy elegendő pusztán a hangulatiságnak hódolni… Dmitry Koldun és Vinnikova-kisasszony földjén az utóbbi lehetőség tűnik népszerűbbnek: a Solayoh úgy, mint hangzásában, tartalmában is egy temperamentumos, latinos, bulizós nóta. Aligha lepődik meg ezek után bárki is, ha elárulom: az időpont a fogalomértékű „péntek este”, amikor még maga Fluor Tomi is túlzásokba esik, bár erre ebben a dalban többszöri átolvasás után sem találtam halovány utalást sem… Egy fárasztó, végigrobotolt hét áll Alyona mögött, aki ráadásul most sem teljesen boldog, magányosnak érzi magát. Lehangoló állapotának egy gyönyörű hang vet véget, ami cunamiként tör rá. Ez a hasonlat azt sejteti velünk, hogy ezt a számot nem japán célközönségnek szerezték. A vaskos gondolatmenet a refrén előtt megszakad, az énekesnő megszólítja a „gyönyörű embereket”, de a körülmények hatása alatt közlendője a következő mondatra szűkül: „Ah ha-hi ha-hi-ha! Hi-ia-ia-ia!” Ennek értelmetlenségét ugyan később beismeri, de annyira murisnak tartja, hogy csak buzdítani tudja a közönséget: korra, állampolgárságra, nemi hovatartozásra való tekintet nélkül kiabáljanak ők is vele, hiszen együtt tehetik tüzessé a péntek estét! Nos, a bekezdés első mondatát úgy érzem, ezzel kellőképpen alátámasztottam, de nem győzöm hangsúlyozni: ez nem az a dal, amelyik valamiféle többlettartalom allegorikus végigvezetésére szorulna. Nem tudom, olvasóink hogyan viszonyulnak ehhez, de bármennyire is szeretem Allen Gingsberg költészetét, erősen kétlem, hogy az ő verseinek feldolgozására tudnék a legönfeledtebben tombolni. Habár, a görögök lehet, hogy ismerik ezen hiányosságomnak a lehetséges ellenszereit…

…például az ingyen alkoholt. Agathon Iakovidis művész úr és a Koza Mostra együttes számára ez eszménykép, plátói szerelem, és földöntúli hatalom: magyarul minden együttvéve, amihez valaha az irodalomban ódát zengtek. A szöveg már a legelső versszakban eszünkbe juttatja a legendás skót és ír kocsmanótákat, hiszen italbarát hőseink a „részeg tengerészhez” hasonlatosan hajóval haladnak úticéljuk felé, feltételezhetően bizonytalan, ferde iránytartással. Burkolt kritika a földrajzkutatók részére, hogy a dalban említett, eddig felfedezetlen óceán medrét a jó öreg whiskey tölti ki, a végtelenség érzetét keltve. (Ha létezne is ilyesmi a földön, a csupán szárazföldi határokkal rendelkező Magyarország ebből aligha húzna hasznot. A kereskedelmi versenyhelyzet élességére való tekintettel viszont elképzelhető, hogy Kaposvár legnagyobb hipermarketében sem egy laza ötezresért dobnák utánam a dzsoni vó’kört.) A mámoros utazók körül a földgolyó is részegen forog, kisvártatva pedig megjelenik egy sellő is, akivel a zenészek felszabadultan társaloghatnak. Hiába, a gátlások levetkezése a poharak ürülésével párhuzamosan zajló folyamat. Jó értelmezőkészséggel megáldott zenekedvelők aligha kételkednek benne, hogy a hajón a szomjoltón kívül más is volt: a fiúk kissé tudathasadásosnak hatnak több ponton is. Szerintem legalábbis nincs az a véralkoholszint, amitől közlekedési lámpákat és szondáztató rendőröket képzelne az ember a ví(s)z(ki)tükörre. Nem tudom, olvasnak-e minket közgazos hallgatók, de én megpróbálnék nekik is kedveskedni. Vizsgáljuk meg az ingyen értékesített szesztartalmú termékek válságkezelő hatását! Bár a gyártók semmiképp sem számolhatnának a bevételük exponenciális növekedésével, sokak szemében hirtelen felértékelődne a fizetés, amit kézhez kap. A kormány ezzel nemcsak a jövedelem okos beosztására sarkallná a görögöket (hiszen eggyel kevesebb dologra kellene költeni!), hanem a tüntető hajlamú munkásokat is kompenzálni tudná hazájuk kritikus adósságállományáért.

A franciák mindig egy hossz előnyben vagy hátrányban indulnak, amikor dalszöveg szerint próbáljuk értékelni őket. Egyrészt a nyelvnek temérdek fanatikus rajongója van, akik órákig tudnák aléltan hallgatni az elegáns gyönyört, ami még a telefonkönyv neveit is átlengi, ától zéig. Ugyanakkor sokakat késztet gyomruk tartalmának kiürítésére a legártatlanabb mondatocska is. Bármelyik tábort is erősíti X.Y., vélhetőleg a jelentéstartam ezért vagy azért száz százalékosan mindegy neki. Ezek a nyugatiak azonban annyira helyesek, hogy még véletlenül sem dobnak elénk üres slágereket, számaikat mindig magvas tartalom fémjelzi. Ezt magyar közösségnek legjobban a Kistehén közismert „Elviszi a szél” című szerzeményével tudnám bizonyítani, ami gyakorlatilag egy francia remekmű (Noir Désir – Le Vent Nous Portera) tükörfordítása. Amandine versenyprodukcióját is ez fogja jellemezni, az www.esctoday.com oldalnak maga az énekesnő mutatta be közlendőjét: „a L’enfer et moi egy lányról szól, akinek összetörték a szívét, ennek következményeképp pedig egy boszorkánnyá változott, hogy visszakaphassa a nagy őt” – nyilatkozta. Korábbi cikkünkben egyébként már kitértünk a femme fatale karakter megjelenítésére, ismétlésképp talán annyi elég is, hogy az énekesnő pokolra küldi az őt elhagyó férfit, ahol továbbra is kísérteni fogja. Oké, lehet, hogy nem ismerem személyesen Amandine-t, és ez a baj (az én szempontomból mindenképp az, no mindegy), de nem tudom elképzelni, hogy olyan nagy büntetés lenne alávetni neki magunkat a pokolban, sőt… Dante még vérpatakkal, székletfolyóval, hárpiákkal, tűzesővel fenyegetett, tehát a túlvilági szenvedések mértéke enyhülni látszik. Ezzel természetesen nem bíztatok senkit sem a korábban érvényben lévő normák áthágására.