Nem gondoltam, hogy idén is itt fogok állni A DAL színpadán

fotokredit_MTVA_Galos_M_Samu

Szerző: Szalma Róbert

Wéber Helga nevét olvasva nem biztos, hogy mindenkinek beugrik, hogy ki is ő, hogy honnan is lehet ismerős. Ő az, aki eddig nem hiányzott A DAL című műsorból és 2012 óta az Eurovíziós Dalverseny színpadáról. Sokan szerencsehozóként tartják számon, hiszen Magyarországot eddig a döntőbe segítette. Vajon tényleg neki köszönhető a siker, vagy csak az általa említett pozitív kisugárzás tehet mindenről? Idén Dér Heni csapatát erősíti. Ezúttal viszont ne a szőke csinos hölgyet keressük a színpadon, hanem egy visszafogott barna, rövid hajú, kedves arcú, mosolygós vokalistát. Mindegy hogy telefonon beszélünk, vagy személyesen találkozom vele, vagy épp a színpadról jön le, olyan üde és vidám, mintha soha sem fáradna el, pedig elmondása szerint van, hogy csak három órát alszik, és már megy is tovább.

Szalma Róbert: Micsoda stílusváltás! Alig ismertelek meg. Legutóbb mikor találkoztunk még szőke voltál, mint Marilyn Monroe, most meg barna a hajad.
Wéber Helga: Igen, kávébarnára festettem a hajam. Már 16 éves korom óta szőke voltam, és az elmúlt egy évben úgy éreztem, megérettem a barnára. Egyrészről már untam a régi hajszínem, másrészről pedig ez az új az utóbbi időben történt belső változásaimat is tükrözi. Mindig nevettem ezen a lelki változás című dolgon, hogy a nők így jelzik, ha változás történik az életükben. Csak legyintettem: ááá ilyen nincs! Aztán jött egy törés az életemben és szőkéből barna lettem.
SZR: Egyébként Wéber Helga mit csinál? Mert, hogy az Unisexben már nem énekel…
WH: …Igen, már vagy 3 éve nem.
SzR: …szólóban sem…
WH: Nem. Először is Wéber Helga azt csinálja, hogy nagyon fáradt (jóízűen kacag). No, de komolyra fordítva a szót. Ügyvédjelöltként reggel 9-től este 7-ig, de van hogy 10-ig dolgozom egy szellemi tulajdonjogokkal foglalkozó ügyvédi irodában. Ez elég sok időt vesz el, de nagyon szeretem. Nemsokára jönnek a szakvizsgák, ami még inkább el fogja vonni az energiáimat, de nem bánom, mert a vizsgák végeztével végre ügyvéd lehetek.
SzR: …és mi van az énekléssel, abbahagytad?
WH: Nem hagytam abba, csak már más helyet foglal el az életemben, mint pár évvel ezelőtt. 19 éves korom óta énekelek komolyabban. Voltam én már tagja luxushajókon játszó szórakoztató zenekarnak, az Erdélyi László nevével fémjelzett Unisex-nek, ahol szintén szólóban énekeltem 4 évig. Aztán jöttek vokálos felkérések is. Hálás vagyok az életnek, hogy annyi mindent kipróbálhattam, annyi élethelyzetet megtapasztalhattam. Mióta elhelyezkedtem a szakmámban, immáron 3 éve, a Gönczi Gábor vezette Smile bulizenekarban énekelek. Szerencsére nagyon sok fellépésünk van. Nem olyan rég voltunk Győrben a Média Fesztiválon, hamarosan megyünk a Story Gálára, tavaly megjártuk Londont is. Egy percet nem unatkozom, élvezem, hogy pörgés van körülöttem. Ha belegondolok, soha életemben nem unatkoztam.
SzR: Többször elhangzott, hogy Te vagy a szerencsét hozója azoknak, akik szeretnének kijutni az Eurovízióra. Te miért nem nevezel a DALba, mint szóló énekesnő?
WH: Tavaly elgondolkodtunk rajta Bérczes Ádámmal, a CLS Kiadó menedzserével, hogy indulnom kéne, de aztán ebből valahogy nem lett semmi. Az az igazság, hogy nem keresem az alkalmat, ha nagyobb energiát fektetnék bele, biztos találnék olyan szerzőt, akinek a dalával szívesen elindulnék.
SzR: Melyik lenne az a stílus, amiben jól éreznéd magad?
WH: Hát, ha valaki írna egy jó pop vagy funky dalt, azt szívesen elénekelném. De a lírai dalokat is nagyon közel állnak hozzám, én már csak ilyen szentimentális vagyok. De ami számomra nagyon fontos, az az adott dal szövege. Fontos, hogy legyen mondanivalója, vagy legalább érzelmileg meg tudja érinteni az embereket. Amikor az Unisexben énekeltem ez volt az egyik problémám, hogy alapvetően több rock dal volt a repertoárunkban, mint pop-disco, ezért nem tudtam igazán megélni magam a zenekarban. Akkor ábrándultam ki egy kicsit az itthoni szakmából, mikor a stúdióban dolgoztunk a dalainkon. Jöttek a dalszerzők, és a megbeszéléseknél hiába mondtam, hogy a zenébe ide ezt szeretném a szövegben meg kicsit azt, nem igazán engedtek változtatni az ő elképzelésükön. Mindig azt éreztem, hogy meg van kötve a kezem. Nem tudok úgy magaménak érezni egy dalt, ha a szöveg miatt nem tudok vele azonosulni. Igazából ott ábrándultam ki ebből az egész zenei világból, és vonultam kicsit a háttérbe.
SzR: Tegyük fel, jönne egy zeneszerző és azt mondaná: Helga, olyan dalt írok neked amilyet szeretnél!
WH: Hmm, az jó lenne. De nehéz lenne megvalósítani, azt hiszem, mert én egy fenékkel jó sok lovon ülök. Ahhoz viszont soha nem voltam elég bátor, hogy bevállaljam azt, hogy csak a zenének éljek. Ha találnék is egy olyan zeneszerzőt, akinek a segítségével a zenei világomat tükröző dalokat írnánk, ott lenne a kérdés, hogy akarok-e és tudok-e az életemen változtatni azért, hogy szólóénekes legyek. A szóló éneklés egy teljes embert kíván, én viszont szeretem a szakmámat is, nem tudnám mellékvágányra tenni. Ráadásul úgy látom, hogy sajnos itthon csak az zenélésből, éneklésből nem lehet megélni.
SzR: Az elmúlt két évben itt voltál A DAL-ban, az elmúlt két évben ott voltál az Eurovíziós Dalversenyen.
WH: No, látod ez a vicces, és sokszor nevetek magamban. Én semmit sem teszek ezért, hogy itt legyek, de az élet mindig visszahoz a színpadra. Valaki azt akarja, hogy reflektorfényben legyek. Érdekes dolog ez, mert sokan megszakadnak, hogy itt vagy ott legyenek, és még sem jön össze nekik (hirtelen elgondolkodik). Most hogy így beszélgetünk, lehet, hogy tényleg kezdenem kellene valamit ezzel a dologgal? Önállóan kiállni, énekelni egy jót és bezsebelni a tapsokat.
SzR: Kinek az ötlete volt, hogy a Dér Heni produkciójában vegyél részt?
WH: Azt hiszem, nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, hogy maga Dér Heni írt nekem egy pár sort: „Szia, Helga! Lenne kedved velem szerepelni A DAL című műsorban?” Nagyon örültem, hogy rám gondolt és szívesen mondtam igent. Annál is inkább mert mindig is nagyon kedveltem őt, azóta amióta a Megasztárban feltűnt. Úgy gondolom, ugyanaz a pozitivitás sugárzik belőle, mint ami belőlem is, igazi életvidám, dögös csaj. Többször kerülgettük egymást, mikor ő a Sugarloafban, én pedig az Unisexben énekeltem. Volt egy két fellépés, amikor váltottuk egymást a színpadon. Sőt, amikor Heni úgy döntött, hogy szóló karrierbe kezd, a zenekara felkeresett, hogy nincs-e kedvem a Sugarloafban énekelni.
SzR: Ma este tovább jutottatok, milyen volt A DAL-ban újra színpadra állni, hogy sikerült?
WH: Huhh, hát nagyon jól! Kicsit fáradtan, de végre ülök. Egész héten izgalomban voltam, kíváncsi voltam, hogy hogyan fog összeállni a színpadkép. Lelkileg is nagyon készültem rá, pedig nem is én vagyok a főszereplő (hangosan felnevet). Nagyon sok mindenkit ismerek már a stábból is és a fellépők közül is. Nagyon vártam már, hogy újra találkozzunk, mert olyan érzésem van, mintha haza jönnék. Az is igaz, hogy nem gondoltam, hogy idén is itt fogok állni a DAL színpadán.
SzR: Egymás utáni két évben 2012-ben és 2013-ban is ott állhattál az Eurovíziós Dalverseny színpadán. Két egymástól távol levő országban, kultúrában.
WH: 2012-ben Baku az egy hatalmas élmény volt számomra minden tekintetben. Láttam a háttérmunkákat, a szervezést, a lebonyolítást, azt hogy mennyire profik voltak a stábtagok, hogy mennyire ügyeltek minden egyes apró részletre. Mindenki tudta a helyét, ki, mikor, hol, miért és hogyan csinál. Velünk úgy bántak ott mint a császárokkal, tényleg sztárnak éreztük magunkat. Minden ország előadójának és a delegációnak volt egy saját autóbusza. Emlékszem egyik alkalommal beértünk egy hatalmas nagy körforgalomba és ott voltak a kifeszített nagy óriásplakátok, amin a mi fejünk vigyorgott, vetítették a videóinkat. Egész Baku Eurovíziós lázban égett. Szerveztek nekünk kirándulásokat. Ehhez képest viszont a tavalyi helyszín, Malmö sokkal – ha lehet ezt mondani – szegényesebb volt. A városban nem rohangáltak oda hozzánk az emberek autogrammért, vagy közös fotóért, míg Bakuban elég sokszor. Valahogy úgy éreztem, hogy ez nekik mindegy, itt van a Dalverseny, örülnek, de ennyi. Megcsináltak ők is mindent profin, de nem érződött rajtuk, hogy ez milyen nagy dolog. Bakuban a részünkre fenntartott buszt akkor használtuk, amikor akartuk. Malmőben mindig hívni kellett, de volt, hogy hiába hívtuk csak késve érkezett, várni kellett rá. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy az azerieknek az országimázs kialakításhoz nagyon kellet az, hogy folyamatosan rajtunk tartsák a szemüket és lessék a kívánságainkat.
SzR: Áruljunk egy kulisszatitkot a tavalyi DAL döntőjén történt „balesetről”.
WH: A cípőm sarkára gondolsz?
SzR: Igen!
WH: Jaj, hogy is volt? A döntőben történt ugye? Emlékszem már! Elénekeltük a dalt és jöttem le a színpadról. Valahogy úgy léptem, hogy a cipőm sarka két lépcsődeszka közé beszorult. Ahogy rántottam ki a lábam úgy a cipő sarka leszakadt. Ha nincs ott az a két fiú a színfalak mögött, akkor én arccal a padlóra esek, de szerencsémre elkaptak. A cipősarok pedig begurult valahová a színpad alá. Ott álltam fél lábon, míg a fiúk bemásztak a sötétben a színpad alá és kihalászták nekem. No, de a győztesnek ugye még egyszer el kell énekelnie a dalát. Nem volt mit tenni felmentünk a színpadra, én természetesen egy sarokkal, és izomból tartottam magam 3 percen át!
SzR: Úgy tudom, hogy malmői történeted is vannak.
WH: Hirtelen Bonnie Tyler jutott az eszembe. Nem tudom mi volt vele, de jó párszor elesett a legváratlanabb helyzetekben. A szőnyegek alatt mindenfelé vezetékek voltak és egy ilyenben botlott meg, egyszer. Alex odaugrott, hogy felsegítse, Bonnie pedig ránézett Alexre és elkezdte énekelni: „You are my hero”. Mindannyian jót nevettünk.
SzR: Jövőre ismét találkoznak veled a nézők A DAL-ban?
WH: Én nagyon remélem, hogy igen. Nyitott vagyok a pozitív dolgok előtt.