Görögország: Freaky Fortune feat. Riskykidd – Rise up

A múltkor már leírtam, hogy mi a véleményem, de szeretném, hogy itt is meglegyen, mert a cikk alatt még sok pozitívum nem hangzott el. 🙂
Ott kezdem, hogy ha valaha volt, idén valahogy a minőségérzékem elhagyott. Nem hiszem, hogy az én hibám; egyszerűen nehéz is lenne erre a mezőnyre alkalmazni, mert sok minőséget sajnos lássuk be, keresve sem lehetne találni (a kb. három kivételnek nagy tisztelet). Csúnyán megszaporodtak az olyan dalok, amiken érzékelem, hogy gagyi, bóvli, tucat, búcsús(+minden egyéb jelző, amit már ti is ellőttetek), ugyanakkor magam előtt is égek, hogy mennyire tetszik. Ilyen például a lengyel. A dal értéke a köpülés (neeem, nem a népiesség, mert ha elviszed egy néprajzkutatóhoz, biztos vagyok benne, hogy pofán fog röhögni, annyira nem hiteles). Mégis mindennap meghallgatom. Vagy… A litván dal is tetszik valamiért (az I’m gonna make you című rész miatt, hogy konkrét legyek), pedig tudom, hogy zaj, és anélkül is nyilvánvaló lett volna, hogy kb. tizenöten leírták. Kedvenceim között van a francia is. Ezeket a produkciókat jelenleg nagyon szeretem! Szégyen rám! Csak az a baj, hogy más évben meg tudtam oldani, hogy találok akkor más kedvenceket, ezeket meg besorolom a jogos helyükre (mondjuk hátsó középmezőny). Idén viszont nem tudok mibe kapaszkodni, mert nincs olyan, ami nagy zenei értéket képvisel (legalábbis az én rálátásom szerint) és tetszik is, ergó büszkén vállalnám kedvencemként. Tehát maradnom kell a gagyinál, de kajak mentségemnek érzem, hogy ez az idei eresztés nagyjából erre futja. Persze ez nem mentség minden dalnak, van, aminek így sem tudom megbocsájtani a vállalhatatlanságát. Ilyen az osztrák dal például (előre is) vagy a sajttorták legemészthetetlenebbje, a fehérorosz. Meg van egy réteg, amin egyik hallgatásra elszörnyedek, hogy mennyire egy eredetiséget nélkülöző, kínos selejt, másnap meg ordítom a szöveget és örülök, mint majom a farkának. Kicsit finomabb szavakkal például a macedón dalra tudnám ráhúzni. Egyszer irritál ez az óvodás dallam és szöveg, aztán meg csapkodok, és túdöszkáj. Hát, ilyen ez az év. Így kell kibírni és szeretni. (Három olyan dal van, amit egyszerre szeretek és elismerek: Egyesült Királyság, Szlovénia, Svájc – de problémám ezekkel is van).

A fentiek alapján lazán bármit elnézek egy dalnak, ha az cserébe valamit kivált belőlem. A görögnek sikerült. Első meghallgatásra egy enyhe mozgást, aztán utána már nagy amplitúdóval nyomtam – miért? Mert ez BULI. Becsukom a szememet és leírom, mit látok, ilyen József Attila – Szabad ötletek jegyzéke jelleggel. Tehát… Balatonlelle, Y disco, Zoltánka túl az érettségin, no more para, a Dunántúl legjobb női, falatnyi szoknyában, ja, és mindezt duplán, hiszen “alcohol is free”. Most akkor hogyan haragudjak erre a dalra? Nekem amúgy tiszta Sak Noel és azt is szeretem, csak azt sem az agyammal. Nem tudok észérveket felsorakoztatni a Rise Up mellé, de nem is törekszem. Ha belefeszülök, akkor sem fogok találni semmi ilyesmit. Úgyhogy úgy fogalmazok, hogy engem elragadott a feeling, a ritmus, a hangzás… Ha ez a dal ruha lenne, esküszöm a józsefvárosi piacon keresném, érthető okokból (az oly’ sokat említett minőség…). 🙂 Na de annak is megvan a maga szelleme, hangulata… Nem? Nem voltam még ott, de sejtem. Egyébként minden ócskaságával együtt szívesebben hallgatom, mint mondjuk a spanyol dalt. Az sérti, zavarja, kínozza a fülemet. Ez a kis gagyi izé viszont benne marad és tovább száguld a végtagjaimba, hogy aztán az egész testemet mozgásra tudja bírni. Hát, ezért szeretem nagyjából. Már az sem érdekel, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál nem az Y… Party for everybody!