Talán nincs olyan magyar ember, aki nem ismerné a Vuk című dalt, vagy nem hallotta volna, a Szerelem miért múlsz című dalt. Biztos vagyok benne, hogy Wolf Kati neve mindenkinek ismerősen cseng. 2010-től népszerűsége töretlen. Az X-faktor jelentette számára az igazi ugródeszkát, majd a düsseldorfi Eurovíziós Dalversenynek köszönhetően ismertsége túllépett minden határt.
Szalma Róbert: Az elmúlt 4-5 évben hány országban léptél fel?
Wolf Kati: Nem számoltam össze, de felléptem Angliában, Svédországban és Németországban – remélem, hogy erre a fellépésemre sokan emlékeznek. A határon túli magyar lakta területeken többször is felléptem már kisebb nagyobb koncerteken, de többnyire Magyarországon koncertezek, ritkán vállalok el külföldi fellépést, főleg, ha messze van, mert akkor az többnapos út, és nem szeretem itthon hagyni a családot. Kicsik még a lányaim, így is nagyon jól bírják anya foglalkozását.
SzR: 2011-ben együtt voltunk egy média turnén Szerbiában.
WK: Húha, bizony, teleettük magunkat, főleg csevapcsicsával, meg minden jóval. Azt hiszem annyit ettem aznap, mint máskor egy hét alatt. A koncerteken egyébként ugyanilyen vendégszeretet jellemző a határon túli magyarokra, mindig nagyon nagy szívvel fogadnak.
SzR: Többször találkoztunk, de furcsa módon mindig te kérdezel engem, és nem én téged. Kíváncsi típus vagy? Mi az, ami nap, mint nap foglalkoztat, érdekel és tesz kíváncsivá?
WK: Jé, ezt nem is vettem észre! Valóban kérdezősködöm? – mosolyogva kérdi – Egyébként igen, kíváncsi vagyok, és sok minden érdekel. Gyerek témában jöhet bármi! Vekerdy cikkeit nagyon szeretem, és mindig olyan bölcseket ír. Érdekelnek a világ dolgai is, híroldalakon bármeddig elolvasgatok, szeretek regényeket olvasni, beszélgetni.
SzR: A hét végén lesz A Dal 2015 döntője, hogyan készülsz? Van még egyáltalán mit gyakorolni a produkción?
WK: Mindig van mit gyakorolni! Nagyon készülök, próbálunk a vokállal, de egyébként az elődöntőre sok munkával összeraktuk a produkciót, amin nem is változtatunk, mert szerintem így volt jó, ahogy volt. A közönség és a zsűri visszajelzése is megerősített ebben.
SzR: A Ne engedj el! című számod, melyet A Dal-ban mutattál meg a nagyközönségnek azt is jelenti, hogy hamarosan egy újabb albummal fogsz jelentkezni?
WK: Nem motoszkál még bennem album gondolata. Mindig hozok ki új dalokat, de egy lemez elkészítése más tészta. Rengeteg idő, pénz, energia, odaadás, aztán annyi dal nem jut el a rádióba. Jó, ha egy albumról 1-2 dal rádiós sláger lesz. Mindig fáj a szívem a többiért, amik szintén az „én gyerekeim”.
Sz.R: Nem láttam a lányaidat A Dal főpróbáján, amit napközben tartanak. Tudatosan tartod őket távol a kameráktól, vagy ők nem akartak a stúdióba menni?
WK: Én ott dolgozom. Ha velem vannak, akkor pedig velük foglalkozom, és a kettő együtt egy ilyen feszített tempójú műsorban nem megy. Egyébként is óvatosan bánok a médiával otthon. A gyerekek látják, hogy mennyi munka van a mögött, meg azelőtt, mielőtt színpadra állok, és ne csak a „fényes” részét ismerjék.
SzR: Luca és Janka mik lesznek, ha nagyok lesznek? Énekesnő, mint anyu vagy valami egész más?
WK: Sok idő van még addig, nem akarom helyettük eldönteni, de még sugallani sem. Mindketten imádnak énekelni, táncolni, de ugyanúgy szeretik az állatokat, vagy rajzolni is, mint a legtöbb gyerek.
SzR: Javíts ki, ha rosszul emlékeznék, de mintha olyan nyilatkozatra is emlékeznék, amikor hangsúlyoztad, hogy soha többet Eurovízió, pedig aki megnyeri A Dal-t, az utazhat majd májusban Bécsbe!
WK: Hajjaj –sóhajt, jó nagyot – Sőt, milyen sokszor mondtam el teljesen magabiztosan! Lezárt, csodálatos élménynek raktároztam el magamban a düsseldorfi dalfesztiválon való fellépésemet. Mégis ez a dal, a Ne Engedj El! valahogy kiabált az Eurovízió után, annyira versenybe való szerintem. Úgyhogy megint ringbe szálltam, aztán lesz, ami lesz. Veszteni valóm nincs, hiszen én már megjártam az Eurovíziót, úgyhogy nyugodtabban állhatok A Dal színpadán, viszont ilyen nagy nézettségű show-műsorban jó dolog szerepelni, ráadásul ezek a dalok így sokkal könnyebben jutnak el a közönséghez.
SzR: Biztos sokan megkérdezték és sokszor válaszoltál és talán gondolkodtál is azon, hogy miért is történtek a dolgok 2011 májusában úgy, ahogy történtek.
WK: Én azzal az élménnyel hagytam magam mögött 2011-et, hogy a 35000 fős aréna állva tombol a dalom alatt, utána a magyar közönség pedig óriási szeretettel vár haza. Legutóbb novemberben voltam Londonban, egy Eurovíziós klubban, ahol még mindig ugyanúgy éneklik velem a What about my dreams-t, sőt, még a magyar részt is, mint 4 évvel ezelőtt. A dal olyan nyomot hagyott, amilyent álmodni sem mertem, és ez a legfontosabb.
SzR: Vannak, akik azt mondják, hogy ha egy előadó Magyarországot a döntőbe juttatja az Eurovíziós Dalversenyen, akkor az már felér egy győzelemmel. Így, jó néhány év távlatából Te a 2011-es Eurovíziós 22. helyezést kudarcként vagy sikerként értékeled?
WK: Nekem mindenféleképp óriási dolog volt úgy döntőbe jutni kinn, hogy egy egész ország drukkolt. Azóta itthon is van dalválasztó show, ami szerintem szuper, és egyre komolyabban foglalkozik a magyar zenész szakma is az erre való készülődéssel, ami talán a legfontosabb hozama ennek a versenynek.
SzR: Játszunk egy kicsit a gondolatokkal: Mi a forgatókönyv arra az esetre, ha ismét képviselhetnéd Magyarországot az Eurovízión?
WK: Messze van az még. Még hátra van a mindent eldöntő döntő. Nem szoktam előre álmodozni, hanem koncentrálok a következő feladatra.
SzR: …és mit tartalmaz a forgatókönyv arra az esetre, ha nem Te képviseled Magyarországot Bécsben?
WK: Aki versenybe száll, annak fel kell készülni, hogy bármikor véget érhet számára. Nekem az a fontos, hogy sok emberhez eljusson a dal, és minden színvonalas fórumot megkeresek arra, hogy színpadon énekeljek. A közönségtől ismét rengeteg jót kapok, úgyhogy a lényeg megvan.
Ha győzelemmel nem is ér föl a döntőbe jutás, mindenképpen sikernek tekinthető. Ez alapján Wolf Kati 22. helye is siker volt, és nem „lebőgés”, mint ahogyan sokan – számomra érthetetlen módon – nevezik a történteket. Egy elődöntős utolsó hely, pláne 0 ponttal, mint legutóbb az Aven Romale eredménye, valóban nevezhető lebőgésnek, a csehek le is vonták belőle a konzekvenciákat, bár az öt éves távolmaradásuk némileg eltúlzott reakció volt.